József Attila

Nem én kiáltok, a föld dübörög,
Vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán,
Lapulj a források tiszta fenekére,
Símulj az üveglapba,
Rejtőzz a gyémántok fénye mögé,
Kövek alatt a bogarak közé,
Ó, rejtsd el magad a frissen sült kenyérben,
Te szegény, szegény.
Friss záporokkal szivárogj a földbe –
Hiába fürösztöd önmagadban,
Csak másban moshatod meg arcodat.
Légy egy fűszálon a pici él
S nagyobb leszel a világ tengelyénél.
Ó, gépek, madarak, lombok, csillagok!
Meddő anyánk gyerekért könyörög.

Tele vágyakkal zokog a lelkem
Szerető szívre sohase leltem,
Zokog a lelkem.

Keresek Valakit s nem tudom, ki az?
A percek robognak, tűnik a Tavasz
S nem tudom, ki az.

Csüggedő szívvel loholok egyre,
Keresek valakit a Végtelenbe,
Loholok egyre.

Könnyim csorognak - majd kiapadnak: 
Vágyak magukkal messzebb ragadnak -
Majd kiapadnak!

Búsan magamnak akkor megállok,
Szemem csukódik, semmitse látok -
Akkor megállok.

Lelkem elröppen a Végtelenbe,

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hogy melegednének az emberek.

Ráhányni mindent, ami antik, ócska,
Csorbát, töröttet s ami új meg ép,
Gyerekjátékot, - ó, boldog fogócska! -
S rászórni szórva mindent, ami szép.
Dalolna forró láng az égig róla
S kezén fogná mindenki földiét.

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hisz zúzmarás a város, a berek...
Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
És rakni, adjon sok-sok meleget.

Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
Hogy fölengednének az emberek!

1 

A rakodópart alsó kövén ültem, 
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj. 
Alig hallottam, sorsomba merülten, 
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély. 
Mintha szivemből folyt volna tova, 
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna. 

Mint az izmok, ha dolgozik az ember, 
reszel, kalapál, vályogot vet, ás, 
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el 
minden hullám és minden mozdulás. 
S mint édesanyám, ringatott, mesélt 
s mosta a város minden szennyesét. 

És elkezdett az eső cseperészni, 

Már egy hete csak a mamára 
gondolok mindíg, meg-megállva. 
Nyikorgó kosárral ölében, 
ment a padlásra, ment serényen. 

Én még őszinte ember voltam, 
ordítottam, toporzékoltam. 
Hagyja a dagadt ruhát másra. 
Engem vigyen föl a padlásra. 

Csak ment és teregetett némán, 
nem szidott, nem is nézett énrám 
s a ruhák fényesen, suhogva, 
keringtek, szálltak a magosba. 

Nem nyafognék, de most már késő, 
most látom, milyen óriás ő - 
szürke haja lebben az égen, 
kékítõt old az ég vizében.

Lehunyja kék szemét az ég,
lehunyja sok szemét a ház,
dunna alatt alszik a rét -
aludj el szépen, kis Balázs.

Lábára lehajtja fejét,
alszik a bogár, a darázs,
velealszik a zümmögés -
aludj el szépen, kis Balázs.

A villamos is aluszik,
- s mig szendereg a robogás -
álmában csönget egy picit -
aludj el szépen, kis Balázs.

Alszik a széken a kabát,
szunnyadozik a szakadás,
máma már nem hasad tovább -
aludj el szépen, kis Balázs.

Szundít a lapda, meg a sip,

Nincsen apám, se anyám, 
se istenem, se hazám, 
se bölcsőm, se szemfedőm, 
se csókom, se szeretőm. 

Harmadnapja nem eszek, 
se sokat, se keveset. 
Húsz esztendőm hatalom, 
húsz esztendőm eladom. 

Hogyha nem kell senkinek, 
hát az ördög veszi meg. 
Tiszta szívvel betörök, 
ha kell, embert is ölök. 

Elfognak és felkötnek, 
áldott földdel elfödnek 
s halált hozó fű terem 
gyönyörűszép szívemen.