Nem én kiáltok, a föld dübörög,
Vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán,
Lapulj a források tiszta fenekére,
Símulj az üveglapba,
Rejtőzz a gyémántok fénye mögé,
Kövek alatt a bogarak közé,
Ó, rejtsd el magad a frissen sült kenyérben,
Te szegény, szegény.
Friss záporokkal szivárogj a földbe –
Hiába fürösztöd önmagadban,
Csak másban moshatod meg arcodat.
Légy egy fűszálon a pici él
S nagyobb leszel a világ tengelyénél.
Ó, gépek, madarak, lombok, csillagok!
Meddő anyánk gyerekért könyörög.

Mint a beteg gyerek, ki lázas, álmos, 
felül az ágyba, poharat kér, 
s hideg üvegen hűti fájó ujját, 
sír az orvosságos-palackér, 
és viszolyogva, fanyalogva 
fanyarul fog egy ezüst kanalat, 
és a kesernyés-édes, hűs nedűvel 
locsolja égett ínyét álmatag: 
E forró, beteg nyári délelőtt 
éppígy kerülget és szédít a bánat. 
Éppígy fogom meg langyos kezedet, 
s így csókolom meg nedves, enyhe szájad.

Tele vágyakkal zokog a lelkem
Szerető szívre sohase leltem,
Zokog a lelkem.

Keresek Valakit s nem tudom, ki az?
A percek robognak, tűnik a Tavasz
S nem tudom, ki az.

Csüggedő szívvel loholok egyre,
Keresek valakit a Végtelenbe,
Loholok egyre.

Könnyim csorognak - majd kiapadnak: 
Vágyak magukkal messzebb ragadnak -
Majd kiapadnak!

Búsan magamnak akkor megállok,
Szemem csukódik, semmitse látok -
Akkor megállok.

Lelkem elröppen a Végtelenbe,

Ne hidd, hogy a világ ma boldog,
mert a piacon pár nevet.
Sötétbe bújnak a borongók,
és ott keresnek menhelyet.

A szenvedők sötéten érzik,
nem ez a föld az ő helyük.
Mély árnyba vérzik a kevély szív,
csak az üres forg mindenütt.

Fölszínen ágál a silányság,
ágyára dől a bús maga,
eloltja csendesen a lámpát,
s rádől sötétlő bánata...

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hogy melegednének az emberek.

Ráhányni mindent, ami antik, ócska,
Csorbát, töröttet s ami új meg ép,
Gyerekjátékot, - ó, boldog fogócska! -
S rászórni szórva mindent, ami szép.
Dalolna forró láng az égig róla
S kezén fogná mindenki földiét.

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hisz zúzmarás a város, a berek...
Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
És rakni, adjon sok-sok meleget.

Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
Hogy fölengednének az emberek!

Add nekem a te szemeidet,
Hogy vénülő arcomba ássam,
Hogy én magam pompásnak lássam.

Add nekem a te szemeidet,
Kék látásod, mely mindig épít,
Mindig irgalmaz, mindig szépít.

Add nekem a te szemeidet,
Amelyek ölnek, égnek, vágynak,
Amelyek engem szépnek látnak.

Add nekem a te szemeidet.
Magam szeretem, ha szeretlek
S irigye vagyok a szemednek.

Gyáva kakasként fut az ellen,
Dúlt bóbitájú, nyomorult,
Fellegvárába beszorult,
Szemétdombjára beszorult.
Mi várhatunk; Tyukodi pajtás.

Mienk a vár, csak táborozzunk,
Dalolgassunk, igyunk, együnk.
Táncolva, vígan felmegyünk,
Mikor akarjuk, felmegyünk,
Ne siessünk, Tyukodi pajtás.

Mi a harcunkat megharcoltuk.
Hadd várjanak a pipogyák
Valami nem jövő csodát,
Vén, szép, történelmi csodát
S rajtuk-ütünk, Tyukodi pajtás.

Mostan színes tintákról álmodom.

Legszebb a sárga. Sok-sok levelet
e tintával írnék egy kisleánynak,
egy kisleánynak, akit szeretek.
Krikszkrakszokat, japán betűket írnék,
s egy kacskaringós, kedves madarat.
És akarok még sok másszínű tintát,
bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat,
és kellene még sok száz és ezer,
és kellene még aztán millió:
tréfás-lila, bor-színű, néma-szürke,
szemérmetes, szerelmes, rikitó,
és kellene szomorú-viola
és téglabarna és kék is, de halvány,
akár a színes kapuablak árnya

1 

A rakodópart alsó kövén ültem, 
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj. 
Alig hallottam, sorsomba merülten, 
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély. 
Mintha szivemből folyt volna tova, 
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna. 

Mint az izmok, ha dolgozik az ember, 
reszel, kalapál, vályogot vet, ás, 
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el 
minden hullám és minden mozdulás. 
S mint édesanyám, ringatott, mesélt 
s mosta a város minden szennyesét. 

És elkezdett az eső cseperészni, 

Már egy hete csak a mamára 
gondolok mindíg, meg-megállva. 
Nyikorgó kosárral ölében, 
ment a padlásra, ment serényen. 

Én még őszinte ember voltam, 
ordítottam, toporzékoltam. 
Hagyja a dagadt ruhát másra. 
Engem vigyen föl a padlásra. 

Csak ment és teregetett némán, 
nem szidott, nem is nézett énrám 
s a ruhák fényesen, suhogva, 
keringtek, szálltak a magosba. 

Nem nyafognék, de most már késő, 
most látom, milyen óriás ő - 
szürke haja lebben az égen, 
kékítõt old az ég vizében.