Petőfi Sándor

Az álom 
A természetnek legszebb adománya. 
Megnyílik ekkor vágyink tartománya. 
Mit nem lelünk meg ébren a világon. 
Álmában a szegény 
Nem fázik és nem éhezik, 
Bibor ruhába öltözik, 
S jár szép szobák lágy szőnyegén. 
Álmában a király 
Nem büntet, nem kegyelmez, nem birál... 
Nyugalmat élvez. 
Álmában az ifju elmegy kedveséhez, 
Kiért epeszti tiltott szerelem, 
S ott olvad égő kebelén. - 
Álmamban én 
Rabnemzetek bilincsét tördelem!

Ej, mi a kő! tyúkanyó, kend
A szobában lakik itt bent?
Lám, csak jó az isten, jót ád,
Hogy fölvitte a kend dolgát!

Itt szaladgál föl és alá,
Még a ládára is fölszáll,
Eszébe jut, kotkodácsol,
S nem verik ki a szobából.

Dehogy verik, dehogy verik!
Mint a galambot etetik,
Válogat a kendermagban,
A kiskirály sem él jobban.

Ezért aztán, tyúkanyó, hát
Jól megbecsűlje kend magát,
Iparkodjék, ne legyen ám
Tojás szűkében az anyám. -

Morzsa kutyánk, hegyezd füled,