Véget ért a
Szilveszter-éji szender.
Felkelne az ember.
De nem mer.
Mert jön a kenetes
Basszusú szemetes.
És jön a gyászos
Szopránu gázos.
Jön a májfoltos
Sarki boltos.
Sőt, jön a bordó
Orrú levélhordó.
Jönni nem restel
Hajlongó testtel
Uram s parancsolóm:
A házmester.
Vele jön nyájas kibice,
A vice.
Jő és belém kiván sokat
A nő, aki rám mosogat.
Jön vidáman a szabószámla,
S arcáról a bőr le nem hámla.
Előttünk már hamvassá vált az út,
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.
Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még
Üveges szemmel aludtak a boltok,
S lomhán söpörtek a vad kővidék
Felvert porában az álmos vicék,
Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.
Egyszerre két tűzfal között kigyúlt
A keleti ég váratlan zsarátja:
Minden üvegre száz napocska hullt,
S az aszfalt szennyén szerteszét gurult
A Végtelen Fény milliom karátja.
