Az álom 
A természetnek legszebb adománya. 
Megnyílik ekkor vágyink tartománya. 
Mit nem lelünk meg ébren a világon. 
Álmában a szegény 
Nem fázik és nem éhezik, 
Bibor ruhába öltözik, 
S jár szép szobák lágy szőnyegén. 
Álmában a király 
Nem büntet, nem kegyelmez, nem birál... 
Nyugalmat élvez. 
Álmában az ifju elmegy kedveséhez, 
Kiért epeszti tiltott szerelem, 
S ott olvad égő kebelén. - 
Álmamban én 
Rabnemzetek bilincsét tördelem!

Véget ért a
Szilveszter-éji szender.
Felkelne az ember.
De nem mer.

Mert jön a kenetes
Basszusú szemetes.

És jön a gyászos
Szopránu gázos.

Jön a májfoltos
Sarki boltos.

Sőt, jön a bordó
Orrú levélhordó.

Jönni nem restel
Hajlongó testtel
Uram s parancsolóm: 
A házmester.

Vele jön nyájas kibice,
A vice.

Jő és belém kiván sokat
A nő, aki rám mosogat.

Jön vidáman a szabószámla,
S arcáról a bőr le nem hámla.

Esztendő borul esztendőre,
Az új az ót eltemeti.
Ki búsul ezen? Csak a dőre,
A bölcs mindezt csak neveti.
Bánatra öröm, erre bánat,
Jövó-menő vendég nálad: 
Mindég így volt ez s így leszen,
Bolond, ki ezért szót teszen.

Virághervadás mért búsítson,
Mikor tudod, lesz majd tavasz?
Bánatba téged mért borítson,
Ha a tél mindent behavaz?
Legyen tanítód a természet: 
Végképp semmi el nem enyészhet: 
Haló porodból fű fakad
Az Élet él, meg nem szakad.

Nehezebb lesz-e a Jövendő,

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Világok pusztulásán
Ősi vad, kit rettenet
Űz, érkeztem meg hozzád
S várok riadtan veled.

Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.

Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.

Csodálatosan békés délután.
Benne van teljes életünk.
Ülünk egymással szemben,
beszélgetünk.

Egyszerű és jó vagyok,
mint világ fölött lebegő
madár. Te átlátszó vagy,
tiszta, mint a levegő,

mint üvegkorsónk friss vize,
melyen átcsillan a nap.
Én szomjas vagyok
s te nem tagadod meg tőlem magadat.

De jó annak, aki senkit 
Nem szeret, 
Mosolyoghat örök, fájó 
Könny helyett, 
Kinek álmát nem zavarja 
Semmi sem, 
Mert nem tudja, mily nagy kín a 
Szerelem! 

Énnekem nincs sem éjem, sem 
Nappalom, 
Temiattad elkerül a 
Nyugalom, 
De jaj annak, aki nem tud 
Szeretni, 
Én Istenem, csak tudnálak 
Feledni!

Két karodban ringatózom
csöndesen.
Két karomban ringatózol
csöndesen.
Két karodban gyermek vagyok,
hallgatag.
Két karomban gyermek vagy te,
hallgatlak.
Két karoddal átölelsz te,
ha félek.
Két karommal átölellek
s nem félek.
Két karodban nem ijeszt majd
a halál nagy
csöndje sem.
Két karodban a halálon,
mint egy álmon
átesem.

Pompás, fehér Karácsony-éjen
Kidobta a szikrázó hóba,
Kidobta a havas semmibe
Magzatját a papék Katója.

Aztán Kató, a kis cseléd-lyány,
Szédülve, tántorogva, félve,
Ahogy illik, elment maga is
Éjféli, szent, vidám misére.

Kató gazdája, az izmos pap
S falusi nyája énekelnek: 
"Dicsértessék az egek ura,
Hogy megszületett az a gyermek,

Az a gyermek, ott Bethlehemben."
Kató fölsír a papi szóra
S az a gyermek, a bethlehemi,
Könnyezve tekint le Katóra.

- Csak egy baba? Egyéb semmi?
- Elég nekem éppen ennyi.
Ezt sem kértem Jézuskától,
S lám, ő elküldte magától.

- Karácsonyfád volt-e néked?
- Volt ám, s olyan szépen fénylett!
Aranydió, alma rajta,
S még játék is volt alatta.

- Játék is volt? Mutasd nekem!
- Csak volt, nagyapóka lelkem.
A szent estén játszogattam,
Aztán másnap...
- Nos, nos, másnap?
- Aztán másnap
Egy árvának odaadtam.

Piciny fiamnak kék szeme van, 
A másiknak sötét, bogár; 
Ez játszi, vidám, mint a tavasz, 
Az szenvedélyes, mint a nyár. 

Emebben annyi szelídség van, 
Amabban annyi dac, szeszély; 
Ez engedelmes, mint az angyal, 
Amaz parancsol, s mit se fél. 

Ez szép, mert arca szende, bájos, 
S mint galamb tolla, oly fehér; 
Az, mert szemében annyi tűz van, 
Arcában annyi ész, erély. 

És nem tudom, hogy melyik drágább, 
Hogy melyik kedvesebb nekem, 
Csak azt tudom, hogy mind a kettőt