Húzd rá cigány, megittad az árát, 
Ne lógasd a lábadat hiába; 
Mit ér a gond kenyéren és vizen, 
Tölts hozzá bort a rideg kupába. 
Mindig így volt e világi élet, 
Egyszer fázott, másszor lánggal égett; 
Húzd, ki tudja meddig húzhatod, 
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, 
Sziv és pohár tele búval, borral, 
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal. 

Véred forrjon mint az örvény árja, 
Rendüljön meg a velő agyadban, 
Szemed égjen mint az üstökös láng, 
Húrod zengjen vésznél szilajabban, 

Útra kelünk. Megyünk az Őszbe,
Vijjogva, sírva, kergetőzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.

Új rablói vannak a Nyárnak,
Csattognak az új héja-szárnyak,
Dúlnak a csókos ütközetek.

Szállunk a Nyárból, űzve szállunk,
Valahol az Őszben megállunk,
Fölborzolt tollal, szerelmesen.

Ez az utolsó nászunk nékünk: 
Egymás husába beletépünk
S lehullunk az őszi avaron.

Lehunyja kék szemét az ég,
lehunyja sok szemét a ház,
dunna alatt alszik a rét -
aludj el szépen, kis Balázs.

Lábára lehajtja fejét,
alszik a bogár, a darázs,
velealszik a zümmögés -
aludj el szépen, kis Balázs.

A villamos is aluszik,
- s mig szendereg a robogás -
álmában csönget egy picit -
aludj el szépen, kis Balázs.

Alszik a széken a kabát,
szunnyadozik a szakadás,
máma már nem hasad tovább -
aludj el szépen, kis Balázs.

Szundít a lapda, meg a sip,

Az első versem rossz és hosszú volt,
s tőlem egy holdas éjet elrabolt.
De benne állt, hogy arca gyönge rózsa,
haja arany, s a szeme kék írisz.
Nem akadt lap, mely kinyomtatta volna,
de nékem tetszett, s tetszett néki is.

Hogy elolvastam ott a kis-szobában,
ő piros volt, s én meghatott.
A kanári is fenn a kalitkában
kidugta orrát, s hallgatott.

- Köszönöm, - így szólt Vilma végül,
- gyönyörűszép e költemény: 
hadd tegyem el örök emlékül!
- Elteheti, - feleltem én.

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál 
Emlékeimből lassan, elfakult 
Arcképed a szívemben, elmosódott 
A vállaidnak íve, elsuhant 
A hangod és én nem mentem utánad 
Az élet egyre mélyebb erdejében. 
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki, 
Ma már nem reszketek tekintetedre, 
Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból, 
Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis 
Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt 
És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd! 
Mert benne élsz te minden félrecsúszott 
Nyakkendőmben és elvétett szavamban 

Föl-földobott kő, földedre hullva, 
Kicsi országom, újra meg újra 
Hazajön a fiad. 

Messze tornyokat látogat sorba, 
Szédül, elbúsong s lehull a porba, 
Amelyből vétetett. 

Mindig elvágyik s nem menekülhet, 
Magyar vágyakkal, melyek elülnek 
S fölhorgadnak megint. 

Tied vagyok én nagy haragomban, 
Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban 
Szomorúan magyar. 

Föl-fölhajtott kő, bús akaratlan, 
Kicsi országom, példás alakban 
Te orcádra ütök. 

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,

Nincsen apám, se anyám, 
se istenem, se hazám, 
se bölcsőm, se szemfedőm, 
se csókom, se szeretőm. 

Harmadnapja nem eszek, 
se sokat, se keveset. 
Húsz esztendőm hatalom, 
húsz esztendőm eladom. 

Hogyha nem kell senkinek, 
hát az ördög veszi meg. 
Tiszta szívvel betörök, 
ha kell, embert is ölök. 

Elfognak és felkötnek, 
áldott földdel elfödnek 
s halált hozó fű terem 
gyönyörűszép szívemen.

Mint egy kísértet, hófehérbe'
Az ablakomon megjelen.
Egy ibolyának lelke tán,
De illattalan, színtelen.
Rám néz sóhajtalan panasszal: 
Talán én téptem le tavasszal.

Talán egy harangvirág lelke,
De rajta jégből a lepel.
A haranglábat: karcsú szárát
Nyáron - talán én törtem el.
Isten szavát elnémítottam.
Most itt van, - s megszólal legottan!

Talán egy őszirózsa lelke,
De kísértetesebb fehér: 
Ereiben megdermedett
A nyári nedv, az őszi vér.
Tekintetem reszketve méri: 

Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.

Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az uton
Tréfás falevelek.

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.